GÉZENGÚZ

Ha ezt a kifejezést halljuk, egy ebadta, rosszcsont gyerekre gondolunk. A Gézengúz Alapítvány békásmegyeri otthonát azonban távolról sem neveletlen kis csibészek népesítik be. Épp ellenkezőleg, az 1999-ben létrehozott alapítvány munkatársai nap mint nap azon munkálkodnak, hogy születési károsult vagy fejlődési rendellenességgel született gyermekeknek nyújtsanak segítséget az egészséges kortársaikhoz történő felzárkózáshoz. Hogy idővel épp olyan csínytevő gézengúzok lehessenek, mint azok, akiknek nem kellett elszenvedniük a testi vagy szellemi – esetleg mindkét – fogyatékosság hátrányait. A gyógyító munkát különleges kutyaterápia is segíti.

„…mi szem-szájnak ingere…”

A kisebb-nagyobb helyiségekben szinte minden, mi gyermek szem-szájnak ingere. Felsorolhatatlan a mászókák, hinták, libikókák, sportszerek, karikák, labdák, plüssjátékok regimentje, amelyek az értő szakemberek „kezében” gyógyító eszközzé válnak. Csakhogy a gyógyítandók többségénél épp az ingerek feldolgozása nehéz. Koraszülöttek, idegrendszeri sérült, genetikai vagy fejlődési rendellenességgel világra jött, ideg- és izomrendszert érintő megbetegedésben szenvedő, megkésett fejlődésmenetű csecsemők és kisgyermekek csoportos és egyéni foglalkozásai zajlanak itt, hydroterápiával, masszázzsal és egyéb vízi programokkal kiegészítve.

A Gézengúz alapítója, dr. Schultheisz Judit gyermekorvos, az alapítvány orvosszakmai vezetője. Tizenhat éve foglalkozik sérült gyerekekkel, és személyesen is érintett életük könnyítésében: négy gyermeke közül egy felkarbénulással született. Az 1990 óta működő, kiemelten közhasznú, nonprofit szervezet egyéni és társasági adományokból tartja fenn magát, egy rész állami támogatás mellett. A pénz azonban – mint tudjuk –, sohasem elég. Az alapítványnak emiatt le kellett állítania néhány programját, s most kampányt indított azért, hogy gyógyító tevékenysége támogatókra találjon.

Gyermekorvosok, -neurológusok, -orthopédusok, -pszichológusok, gyógypedagógusok, gyógytornászok és -testnevelők, logopédusok, úszó szakedzők, valamint védőnők dolgoznak keményen nap mint nap, hogy egy összetett terápiás modell segítségével a könnyebben sérült gyerekek idővel a társadalom teljes értékű tagjaivá váljanak, a súlyosabbaknál az állapot, az életminőség javítása a cél. Természetesen bevonják a családokat, barátokat, s közös rendezvényeken – Tavaszváró Fesztiválon, kézműves foglalkozásokon – együtt szórakozik a mintegy 300–400 érintett család apraja-nagyja. Nagy könnyebbség az is, hogy a III. kerületi önkormányzat segítségével felújított bölcsőde „egészséges” felével integráltan működnek, így a sérült gyerekeknek alkalmuk van együtt lenni ép társaikkal. Reggelente egy-egy órányi közös torna, éneklés, vagy játék az udvaron.

„Megy a babzsák vándorútra…”

A napfényben úszó teremben hat felnőtt ül félkörben a padlón, ölükben egy-egy halmozottan sérült, mezítlábas csöppség. A félkör közepén három egészen különböző termetű, fajtájú és szőrzetű kutya. Az eltérő termet és szőrminőség abban játszik szerepet, hogy a gyerekek fokozatosan szokjanak hozzá az állatok nyújtotta különböző ingerekhez. A félénkebbek az aprócska, hófehér „tejszínhab-felhő” bichon lánnyal, Lidivel kezdik az ismerkedést, az elegáns, középtermetű, pompás fekete-fehér-vörös mintázatú keverék hölggyel, Pamival folytatják, végül jön az impozáns méretű férfiú, a kétéves golden retriever Zsepi. A közös játékban mindenki részt vesz. Milyen nagyszerű – fut át az agyamon –, hogy nem egy élettelen tárggyal ismerkednek, érintkeznek a picik, hanem puha, meleg, dobogó szívű élőlényekkel.

A kutyák pórázát a gazdák, csupa fiatal nő tartja, sötétkék pólójukon felirat: „Tetra csoport”. Meztelen talpacskák simogatják sorba az állatokat, a szőrtengerbe remekül bele lehet markolászni, kapaszkodni és elveszni a finom puhaságban, ha az ember gyereke belefúrja a fejét a kutya bundájába. A gyermekarcokon kevés érzelem tükröződik, de gyakran felvillan egy-egy örömteli mosoly, a lelkesedést jelző, sajátos kézmozdulat. Egyesek pillantása a végtelenbe vész, de szelíd kezek gyengéden „visszaterelik” a valóságba. Közös játék kezdődik: „Megy a babzsák vándorútra”… – énekelik. És valóban: a kutyák egyik kézből a másikba „adják” a zsákocskát, amivel nagyszerűen lehet húzogatósdit játszani, s közben fogdosni, ölelgetni a szőrös játszópajtásokat. A kis kezek egyike-másika már ügyesen markolja a karikát, füles labdát, babzsákot, másoknak elkél a segítség.

Zsepi a földre lapulva „előmászik” az egyik mozgáskoordinációs nehézségekkel küzdő picinek, aki ügyesen utánozva igyekszik utána. Az óra végén a gyógypedagógus arra bíztatja a gyerekeket, hogy köszönjenek el a kutyáktól. És a kutyával szemben ülő kislány minden akaraterejét összeszedve próbál eleget tenni a kérésnek: fülig szaladó szájjal, incifinci hangot préselve ki magából mond búcsút a kutyusoknak. Tüneményes, megható pillanat! „Ennek a kislánynak komoly nehézséget jelent a kommunikáció, érzelmeit nehéz leolvasni az arcáról, mivel a mozgássérülés kiterjed az arcizmokra is – érkezik a magyarázat a foglalkozás vezetőjétől. – Azért ezekkel a gyerekekkel próbáltuk ki elsőként a kutyás terápiát, mivel már születésükkor egy sor inger lemaradt az életükből, s később a mozgáskorlátozottságuk miatt nem tudtak annyi tapintásos-mozgásos és egyéb, a környezet megismeréséhez szükséges élményt felfogni, mint a többi gyerek. Nekik nagyon jó partner a kutya, mert a tapintásos ingereket, szagokat, hőt, különböző látványt és hangokat életszerűen élhetnek meg. Ezt a célt szolgálja a „mezítlábazás” is.”

„Angyali türelem”

– fogalmazódott meg bennem a foglalkozás végére a sommázat. Emberek és kutyák egyaránt elképesztő türelemről tettek bizonyságot. A terapeutáknál ez természetes, de hogy kutyákkal mi mindent meg lehet csinálni! És mindezt szinte csitítgatás, vezényszavak nélkül! Egyetlen mozdulattal, egyetlen hanggal nem reagálnak, még akkor sem, ha a gyerekek fájdalmat okoznak nekik. Zsepit a legérzékenyebb pontján, a hasán markolássza két kézzel az egyik kislány, s a kutyának szeme sem rebben. A helyében én már rég sikoltoznék…

„Bár megvan az esélye annak, hogy a gyerekek fájdalmat okozhatnak a kutyáknak – mosolyog a hasonlaton Kis Renáta, a Tetra csoport egyik vezetője –, de gazda és gyógypedagógus egyaránt figyel, hogy ez lehetőleg ne történjen meg. És nem is lesz semmi baj. Nekünk nagyon fontos a gyerekek, meg a kutyák épsége is, mert negatív ingerek után már nem dolgoznak szívesen és kedvvel. Egy-egy foglalkozás annyira igénybe veszi őket, hogy legalább 4–5 órányi pihenőre van szükségük. De mindig boldoggá tesz, ha látom, milyen lelkesen dolgoznak, értik a helyzeteket, mindenkihez kedvesek és akarják az eredményt. Ha a kutya-gyerek viszonyt nem rontják el azzal, hogy féljenek egymástól, lehet alapozni az állat természetes képességeire, hiszen köztudott, hogy a kutyák szeretik, nem bántják a gyerekeket.

A jószágok is sokat kapnak ezektől a foglalkozásoktól, mert megtapasztalhatnak olyasmit is, amit másutt, a hétköznapokban nem. Olyan, nem verbális szeretet megnyilvánulásokat kapnak ezektől a gyerekektől, amit nagyon jól értenek, és számukra mindig egyértelmű. Örömmel jönnek a Gézengúzhoz, meg máshová is. Amikor az autóból kiszállva pórázra vesszük őket, azonnal elkezdenek húzni minket befelé, egyiküket sem kell berángatni az ajtón. És akkor sem lesznek hisztérikusak, morózusak, ha életük végéig ezt csinálják. Egyik legjobb négylábú „munkatársunk” egy nagyon idős kutya, akivel már csak ritkán tudunk dolgozni, mert reumás és nehezen mozog. De a temperamentuma és a kedvessége még mindig tökéletes.”

Az állatorvosokból, pszichológusokból, kutyakiképzőkből és gyógypedagógusokból 1999-ben alakult Tetra csoport célja, hogy állatterápiával segítse a rászorulók gyógyulását, illetve ezzel kapcsolatos felvilágosító munkát folytasson. Az alapító-ötletadó dr. Sátori Ágnes állatorvos, aki a pécsi egyetemen ember és állat kapcsolatát kutatja, és sikerült „megfertőznie” a tanítványait is.

Az akkor még négy tagú, 5–6 négylábúval működő mentőkutyás csoport mára 20–25 tagú, mintegy 15 saját kutyával dolgozó, jól képzett állatterápiás alapítvánnyá szerveződött. „Sok területen lehet dolgozni állatokkal, s egy munkatársunk, Alitisz Zsuzsa ösztönzésére megérlelődött bennünk: jó lenne sérült gyerekekkel foglalkozni. Elkezdtük keresni azt az intézményt, amely szívesen fogadna – idézi fel Kis Renáta az együttműködés kezdeteit. – A Gézengúznál nagyon örültek nekünk, tavaly tavasz óta együtt dolgozunk, leggyakrabban mi hatan: Bagi Fruzsi Zsepivel, Erdélyi Jutka Pamival, én Lidivel. Járunk a SOTE klinika nappali szanatóriumának skizofrén betegeihez, a csoport részt vesz egyetemi tudományos napokon, ismeretterjesztő előadásokon, bemutatókon is” – teszi hozzá.

Renátát minden foglalkozásra elkíséri kislánya, a négyéves Gerda. A mama szerint rendkívül érdekes, hogy a még kiképzés alatt álló, egyéves Lidi máris milyen remekül illeszkedik be a terápiás foglalkozásokba. Gerdával játszik, ráugrál, megharapdálja, de magától felismerte, hogy a terápiában részt vevő gyerekekkel mindezt nem teheti. Ez is azt mutatja, milyen csodálatos állat a kutya, mert ösztönösen tudja, mikor hogyan kell viselkednie.

A fizetség: maga az élmény

„Óriási dolog, amit a Tetra csoport tesz – mondja Mlinkó Renáta gyógypedagógus, a Gézengúz gyógypedagógiai szakmai munkájának irányítója. – A gyerekek állapota miatt a nap viszonylag kötött ritmusát szerettük volna színesíteni, fejlődésüket gyorsítani. Ezt adja a Tetra. Hálásak vagyunk nekik, akik vállalják ezt a rengeteg munkával és sok költséggel járó tevékenységet: felkészítik a kutyáikat a foglalkozásokra, ahol nem utolsó szempont az állatok megbízhatósága. Azután ott van a fürdetés, a körömvágás, az állatorvosi ellenőrzés, az utazás vidékről. Pedig – pénzszűke miatt – a fizetség „pusztán” az élmény, és a tapasztalat. Csak a benzin- és az apróbb költségeiket tudjuk állni. Erre szeretnénk valamilyen forrást szerezni. Folyamatosan pályázunk és várjuk a szerencsénket.”

A kutyaterápia egyben tudományos munka is. Igyekeznek lemérni a hatásait és kidolgozni gyógypedagógiai módszertanát. Az első, állat-asszisztált terápiában részt vevő, zömében koraszülött, többnyire születési oxigénhiány miatt súlyos mozgásproblémákkal és/vagy mentális sérüléssel élő gyermekek fejlődését azonban csak önmagukhoz lehet mérni, kontrollcsoportot nehéz találni.

Minden órát dokumentálnak, s a videófelvétel elemzésével tudják követni a kis mérvű, de látványos változásokat. A kudarc ismeretlen fogalom. Kivétel nélkül sikerült kiépíteni gyerekek és kutyák között azt az érzelmi kötődést, hogy sikeresen dolgozhassanak együtt. Még a zárkózottak is szépen megnyíltak. És soha nem fordult elő, hogy a kutyák akár csak egy karcolást is ejtettek volna a gyerekeken. Persze, idő kell ahhoz, hogy a kicsik mindezeket az ingereket feldolgozzák és beépüljön a mindennapjaikba.

„Azért is nagyon jók ezek a foglalkozások – folytatja a gyógypedagógus –, mert a hét többi napján is tudunk ‘belőle élni’. Visszaköszönnek egyes mozzanatok, beszélgetünk, megnézzük a fényképeket, elénekeljük azokat a dalokat, amelyeket a „kutyákkal együtt” szoktunk. Minél több kutyával dolgozunk, annál több élmény jut a hat gyereknek. Sőt – még engem is meglepett –, nagyon jól működik egy pici korától erre a „munkára” szoktatott cica is! Egy kislánnyal annyira szeretik egymást, hogy nem volt hajlandó átpártolni a kutyákhoz. Mindenkinek tanácsolnám, ha tehetik, tartsanak otthon is „gyógykutyát, -cicát”, hogy rásegíthessenek az itteni programra. Eleinte a mamák is részt vettek a foglalkozásokon, de amint látták, hogyan önállósodik a gyerekük, és semmi baja nem lesz a kutyáktól, nyugodt szívvel itt hagyják a nap jó részében. Biztos vagyok benne, hogy még a szülőket is sikerül állatszeretetre nevelnünk.

Akik addig tartottak a kutyáktól – mert nem ismerték ezeket a nagyszerű teremtményeket – a foglalkozások során nem hogy megbarátkoztak a gondolattal, de egyenesen lelkesednek ezért a programért. Ám sokan lakótelepi lakásban laknak és annyira kötött a napi programjuk, hogy nem tudnak otthonra állatot vállalni.”

A halmozottan sérült gyermekek kutyás programja egyelőre csak a budapesti Gézengúznál folyik. A munkatársak azt tervezik, hogy szaklapokban publikálják eddigi – egyéves – tapasztalataikat