Egy az egymillióból
avagy hogyan is vélekedjünk a gyilkos kutyákról?

Gyermeket marcangoltak a megvadult ebek – az utóbbi hetekben többször is olvashattuk e rémisztô mondatot az újságok címoldalán. A közvélemény felbolydult, nem lehetett úgy kilépni kutyával az utcára, hogy az ember mögött össze ne súgjanak. Minden sajtótermék, minden televíziós csatorna és rádiómûsor kötelességének érezte, hogy akár a föld alól is elôteremtsen egy szakértôt, aki majd nyilatkozik, magyarázattal szolgál és jó tanácsokat ad.

     Így eshetett meg, hogy az elmúlt hetek folyamán a féligazságoknak, zengzetes melléfogásoknak, környezetükbôl kiragadott, s ily módon értelmetlenné tett tudományos tételeknek és téves következtetéseknek soha nem látott gyûjteménye árasztotta el a laikus közönség elméjét. Az egyik újság azt bizonygatta, hogy „a gazda a felelôs, mert nem tartotta pórázon a kutyáit”, a másikban egy etológus elmondta, hogyan „beszéljük le a megvadult kutyát a támadásról”. A tévébôl megtudhattuk, hogy „a kutyának a családi rangsorban lehetôleg az utolsó helyet kell elfoglalnia”, a rádióban pedig egy neves szakértô részletezte, hogy „a szavannán sem a legerôsebb, hanem a legkönnyebb zsákmánynak ígérkezô példányt veszik üldözôbe a ragadozók”, hozzátéve még, hogy „minden kutya legalább egyszer életében megpróbálja elvitatni a gazdájától a falkavezéri pozíciót”. Senki nem tudja felmérni, hogy ezek a felelôtlenül és sokszor megalapozatlanul elpufogtatott szópetárdák milyen hordalékot hagynak maguk után a megtévesztett hallgatóság tudatában.

A jó munkakutya
nem harapós

     Nemcsak az elmúlt hetek vagy hónapok, de az elmúlt évek valamennyi tragikus kimenetelû kutyatámadásában egy volt a közös: a kutyák gazdája egyetlen esetben sem volt jelen. A véres események döntô többsége zárt területen belül – többnyire a kutya saját ôrzött területén – zajlott le, és egy sem volt közöttük, amely a „szabálytalan”, póráz nélkül történô kutyasétáltatás rovására lett volna írható.
     A harapós kutya és az ôrzô-védô kutya között az a különbség, hogy míg az egyik területvédô ösztönének engedelmeskedve tartja távol a betolakodót, de alapvetôen – mint minden állat – tart az embertôl, addig a másikat kiképezték az ember elleni küzdelemre. Az ösztönösen területvédô kutya ellen az állat viselkedéstani jellemzôinek ismeretében hatásosan védekezhetünk: lassú, nyugodt hátrálással, fejünket oldalt fordítva úgyszólván „a saját nyelvén szólhatunk hozzá”, biztosítva arról, hogy nem szándékozunk megsérteni a területhatárait, s amíg hátat nem fordítunk neki, elkerülhetjük a támadását. A jól képzett ôrkutya ugyanakkor nem fél az embertôl, de nem is „harapós”: ha önálló munkája közben idegen személyre bukkan, nem rohanja le, hanem ún. „felugatással” jelzi a gazdájának. Ha azonban a kutyák többen vannak, egymást hergelhetik bele a támadásba, ezért olyan objektumot, ahol nem kizárólag rossz szándékú behatolásra lehet számítani (például egy sportpálya esetében, ahová focizni szándékozó gyerekek is bemászhatnak a kerítésen át), csakis egy és sohasem több kutyával volna szabad ôriztetni.
     Az sem mindegy, hogy milyen módszerekkel képezik ki a kutyát. A legutóbbi tragédiák kapcsán a televízióban bemutatott filmbejátszások tanúsága szerint a „kiképzés során” általában nem fejlesztik a kutya önuralmát, csak a támadókészségét fokozzák: az elvadított ebek saját zsákmányuknak tekintik a védôkart, s gátlástalanul marcangolják addig, amíg „kiképzôjük” a póráznál fogva le nem cibálja róla ôket. Rágondolni is rossz, mi történik, ha az ilyen kutya védôöltözet nélküli személyre támad, esetleg úgy, hogy nincs is, aki visszarángassa. Az ember elleni támadásra kondicionált kutya ellen semmiféle „pszichológiai hadviselés” nem használ: az ilyen állat a szalmabábut is kész szétszaggatni, ha megkapja a kulcsingert az agresszióra.

„Csecsemôkirályok”
pedig nincsenek!

     Ami a családi vagy bármiféle egyéb rangsort illeti, az egyáltalán nem úgy mûködik, mint ahogy a felületes információk alapján azt sejteni lehet: nem beszélhetünk lineáris rangsorról, amelyben az egyedek létrafokonként követik egymást alfától ómegáig. Nincs az a kifejlett kutya (kiváltképp a „kemény” ôrzô-védô fajták között), amelyik elfogadná a rangsorban fölötte állónak a hároméves gyereket. A „falkában” a kölykök kívül vannak minden rangsoron: minden felnôtt egyed kíméli, szórakoztatja, gondozza és védelmezi ôket. A felnôtt kutya hagyja, hogy a három hónapos kölyök lebirkózza és rajta gyakorolja az ellenfél torkon ragadását, s ugyanezt megengedi a hároméves gyereknek is, de aki azt gondolja, hogy ezzel a saját alárendeltségét ismeri el, az semmit nem tud a kutyák lelkérôl.
     A vadonélô ragadozók szokásaival példálózni egyébként is veszélyes dolog, mert azt az érzetet kelti a laikusban, mintha a kutya nem volna más, mint a „köztünk élô ragadozó”, aki csak a pillanatot várja, hogy zsákmányul ejthessen bennünket. A valóság az, hogy a kutya több tízezer éve a barátunk, s az embert nem zsákmánynak, hanem társnak tekinti (megjegyzendô egyébként, hogy még a vadonélô farkas sem támad zsákmányszerzési céllal emberre). Természeténél fogva a kutya mindent megtesz, hogy elkerülje az emberrel való közelharcba keveredést, s a falkavezéri pozíciónak a gazdától való nyílt elvitatása olyan ritka jelenség, amelyre leginkább csak akkor kerül sor, ha nagyon gyenge kezû, határozatlan egyéniségû személy nagyon erôs rangsorképzô hajlammal megáldott fajtába vagy egyedbe „vágja a fejszéjét”.

Támadás – tévedésbôl

     Mégis mi történik akkor valójában? – kérdezheti joggal az Olvasó, hiszen a fentiek alapján elvileg sohasem volna szabad elôfordulniuk a véres támadásoknak. A dolgok magyarázata elsôsorban a hazánkat az utóbbi évtizedben hatalmába kerítô fegyverkezési lázban keresendô. Aki teheti, testôröket fogad fel, akinek erre nem telik, az önvédelmi fegyvert szerez be - vagy „kemény” kutyát tart. De míg az elôbbit a hatóság engedélyhez és vizsgához köti, addig az utóbbi lehetôség a hozzá nem értô számára is korlátlanul nyitva áll. Olyan emberek, akik egy uszkárt sem tudnának megbízhatóan megnevelni, dobermannt, rottweilert, amerikai staffordshire terriert tartanak, lehetôleg nem is egyet, hanem kettôt, hármat – egy egész falkát.
     A marcona ôrkutyák azután általában nem a bûnözôkkel szemben bizonyulnak túlságosan is vehemensnek (a sormási eset kivétel: a legtöbb házôrzônek soha életében nem adatik meg a sikerélmény, hogy igazi rablóba haraphasson), hanem saját gazdájuk vagy ismerôsök gyermekei ellen fordulnak. Az ok szinte minden esetben az, hogy a gyerekeket felügyelet nélkül eresztik a kutyák közé.
     Jellemzô, hogy csaknem mindig több kutya együtt okozta a tragédiát. Nem kell azt hinni, hogy ezek feltétlenül elvadított vagy kiéheztetett kutyák: egyszerûen csak többen vannak, és két kutya már falka. Szó sincs arról, hogy zsákmányul akarnák ejteni a gyereket vagy rangsorbeli fölényüket szeretnék vele szemben érvényesíteni. A támadás célpontja többnyire nem maga a gyerek: ô csupán véletlenül kerül a képbe. Az egyik esetben szalámis zsemlét majszol ártatlanul, s a falánk kutyák ki akarják kapni a kezébôl, máskor egymással marakodnak, s a gyerek szét akarja választani ôket – amikor aztán véletlenül megsérül és sikoltozni, kapálózni kezd, a falka megkapja a kulcsingert a támadásra. Az ilyen esetek elkerülhetôk volnának, ha a gyereket megtanítják a kutyákkal szembeni helyes viselkedésre, illetve ha nem hagyják felügyelet nélkül. Ahhoz azonban, hogy egy magára hagyott, az élet veszélyeivel szemben felkészületlen kisgyerek bajba kerüljön, nem kell még kutya sem.

A számok nem hazudnak

     Magyarországon az elmúlt tíz évben évente egy-két halálos áldozatot követeltek a kutyatámadások. Ez a szám borzasztóan magas, ha azt nézzük, hogy jó volna, ha senkinek a vére nem száradna megtévedt barátaink lelkén, és nyilvánvaló, hogy a gyászoló családot sem vigasztalja, hogy az ô hozzátartozójuk volt abban az évben az egyetlen áldozat. Ám nem szabad elhallgatnunk, hogy évente 300 fölött van az emberölések száma és 1200 emberéletet követelnek a közúti balesetek. Évente hatezer gyermek szenved komoly égési sérülést, és minden évben akadnak olyan csecsemôk, akiknek életét saját szüleik oltják ki.
     Távol álljon tôlem azoknak a mentegetése, akik felelôtlenül tartják állataikat és ezzel mások életét veszélyeztetik. Nem tartanám alaptalannak, ha bizonyos kutyafajták tartását vizsgához kötnék, és úgy vélem, bôven idôszerû volna szigorú ellenôrzés alá vonni a kutyák ember elleni támadásra való képzését, hogy valóban munkakutyák, és ne elvadított jószágok kerüljenek ki a kutyaiskolákból. De mielôtt néhány elszigetelt esetre hivatkozva közellenségnek kiáltanánk ki a közel kétmillió hazai kutyát, nézzünk egy kicsit elfogulatlanul magunkba. Statisztikai alapon a legóvatosabb becslések szerint is kétszázszor veszélyesebbek az ebeknél a gépjármûvek, mi magunk pedig legalább tizenötször vérengzôbbek vagyunk, mint négylábú társaink.