Kutya van a kertben

Kutya van [jár] a kertben = a) vmi nincs rendben, vmi baj van, veszély fenyeget;
b) szeretőt tart az asszony; c) (táj) vki ólálkodik, leselkedik a közelben.
O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások (Gondolat könyvkiadó, 1985)

Noha e közismert szólás természetesen nem valódi ebekre vonatkozik, mi most mégis róluk beszélünk. A kutyákról, akik időtlen idők óta ott vannak, abban a bizonyos kertben. És ha már ott vannak, jelenlétük nem marad nyomtalan. Egyre gyakrabban találkozom azzal a vélekedéssel, hogy a kettő nem is fér össze egymással: vagyis vagy kert, vagy kutya. Pedig mint a legtöbb problémára, erre is van megoldás!

Először is tisztáznunk kell, hogy a kutya valóban évezredek óta a ház körül és, csakhogy nem a kertben, hanem az udvaron.

E kettőt csak napjaink kertvárosi életformája mossa össze; egykor élesen elkülönültek egymástól. A kert – legyen szó akár virágos-, akár veteményeskertről – olyan szentély volt, ahová az eb nem léphetett be. Ez ad értelmet a címben idézett szólásnak (abban, hogy kutya van az udvaron, nem volna semmi különös).

Pockos, hajtós, nagyhamis

A falusi házak udvara ugyanakkor nem díszkert volt, hanem egyfajta közlekedőtér, és egyben az élet központja, ahol emberek, lovak és szekerek jöttek-mentek: itt a kutyának nem volt miben kárt tennie, viszont feladata bőven akadt. Hagyományos magyar parasztportán legalább három kutyának kellett lennie: az apró termetű „pockos” feladata a rágcsálók számának korlátok köré szorítása volt, a „hajtós” a jószág körül teljesített szolgálatot, végül pedig ott volt a tulajdonképpeni házőrző, a „nagyhamis”, aki – a másik kettővel ellentétben – többnyire csak éjjel élvezhetett szabad mozgást, napközben megkötve tartották. Haszonállatok voltak ők, akiktől nem többet, s nem kevesebbet várt el a gazda, mint hogy kutyaként viselkedjenek.

Költözködés oda-vissza

Az idők változásával azután a kutyához való viszonyunk is megváltozott. A korábban döntőrészt vidéken élő népesség tekintélyes része a városba költözött, és akik négylábú barátunk társaságáról a továbbiakban sem óhajtottak lemondani, azok számára a kutya családtaggá vált.

Ehhez persze mindkét félnek alkukat kellett kötnie: a kutyának meg kellett tanulnia olyan szabályokat, amelyek az udvarban feleslegesek voltak, a lakásban viszont életbevágóak, az embernek pedig meg kellett békélnie bizonyos mennyiségű porral és szőrrel, amit az eb akaratlanul is szétszór a szobában, valamint felvállalni olyan többletfeladatokat (napi többszöri séta, rendszeres szőrgondozás,

Ám ahogy a városok egyre denaturáltabbá váltak, lakóikban felébredt a vágyódás a kellemesebb, élhetőbb falusias környezet iránt. Tömegek költöznek kertvárosba, kertes házba, és témánk szempontjából a hangsúly éppen erre a szóra kerül: ezeknek a házaknak kertje van. És nem udvara.

Luxusparkban magánzárka

A gazdálkodással nem foglalkozó, csupán kellemes környezetre szomjazó háztulajdonos gondosan megtervezi (sőt, megtervezteti) a kertjét, és nekilát a tervek megvalósításához (-tatásához). Zöld gyepszőnyeget szeretne, virágokat, csinos ágyásokat, örökzöldeket. És ekkor jön be a képbe az önjelölt kertész: a kutya, akinek ugyan se ásója, se metszőollója, mégis ás, metsz, sőt öntöz – csak nem egészen úgy, ahogy a gazdája szeretné.

Az elkeseredett gazdi egy darabig küzd, aztán feladja. Egyre több helyen látni az ízlésesen kialakított, szépen gondozott park sarkában felépült magánzárkát: ennyi jutott a család kedvencének a kertes ház nyújtotta sokat emlegetett szabadságból. Pedig a kutya nem vadállat, hogy ketrecben tartsák, és nem is rab, hogy láncon sínylődjön. A kertté vált udvarból állandó jelleggel kitiltott kutya a házőrző feladatát sem tudja ellátni, családtagnak pedig végképp nem nevezhető: ez már csak birtokviszony, semmi más.

Kert vagy udvar?

Mi tehát a megoldás? Az, hogy újra át kell gondolni az ember és kutya közt létrejött szerződést, figyelembe véve mindkét fél igényeit és korlátait. Nem szabad olyasmit elvárni az ebtől, amire nem képes, és nem érdemes a fizikai láncokat jelképesekkel felcserélni, olyan szigorú szabályokat állítva fel, amelyek minden szabadságától megfosztják az állatot. Ezeknek úgysem fog eleget tenni, mert az ösztönök és a biológiai szükségletek felülkerekednek a fegyelmen. Viszont amennyire lehet, folyamatos felügyeletet kell gyakorolni felette (éppúgy, mint a szobában), és vállalni mindazokat a többletfeladatokat, amelyek a lakásban való együttélésünket is lehetővé tették. Ha haszonállatként, házőrzőként kezeljük, a kutya udvarnak fogja tekinteni a házat övező területet, és ennek megfelelően is fog cselekedni. De ha családtagként meg tudott tanulni „emberül” viselkedni a házban, meg tudja tenni ezt a kertben is.

Járt utat a járatlanért A szándékos „kertészkedés” mellett nem elhanyagolhatók a kutya figyelmetlenségből származó károk sem, amikor belefekszik a virágágyásba, kitapossa, letördeli a növényzetet. Két oldalról közelíthetjük meg e kérdést. Először is, vegyük figyelembe, hogy a kutya mindig az egyenes úton jár: ha a kutyaház és a kertkapu között virágágyás van, keresztül fog vágni rajta, amikor gazdája üdvözlésére szalad. Ennek megfelelően tervezzük hát meg a beültetést! A kerítés mellett érdemes „ugatóösvényt” hagyni, de még jobb, ha átlátszatlan palánkkal vagy kőfallal határoljuk a birtokot, ez ugyanis sok felesleges ingerléstől kíméli meg a ház éber őrét. Másrészről azonban sokszor csupán a megfelelő jelzés hiányzik ahhoz, hogy a kutya betartsa a határokat. Számára nincs érzékelhető különbség a fű és a tulipán között, de ha az ágyást csupán egy-két arasznyi magasságú léc- vagy vessző kerítéssel vesszük körül, megtanulja, hogy azt nem lépheti át.

Ásó, kapa A kutyák unalmunkban szívesen kaparnak, de kellő mozgatás és foglalkoztatás mellett elejét vehetjük a nemkívánatos földmunkáknak. A frissen felásott föld azonban olyan kísértést jelent, amelynek minden kutya nehezen áll ellent. A kerti munkákat ezért mindig több lépcsőben végezzük el, és az érintett kertrészt zárjuk el az eb elől. Mindig hagyjunk viszont szabadon elegendő mozgásteret, tehát a kertépítést több részletben végezzük el! Ha valahol kaparást észlelünk, szigorúan dorgáljuk meg az ebet, és a tetthelyet – a „restaurálás” után – takarjuk le (pl. kőlappal), mert a már megkezdett gödör újra meg újra visszavonzza bűnbe esett kutyát. Gondot okozhat a vakondtúrások kibontása is, ez esetben azonban nem a kutya a bűnös: a vakond kezdte!

Negyvenkét kis metszőolló A kert növényzetét általában a gazda szeretné kordában tartani, s nem nézi jó szemmel, ha a kutya végzi el helyette (meglehetősen szakszerűtlenül) a metszés, sövényvágás kényes műveletét. Főképp tavasszal, a csupasz, még ki nem levelesedett ágak, hajtások gyakorolnak nagy vonzerőt az ebre; nemcsak a mindent megrágó kölyökkutyára, de még a foghíjas veteránokra is. A károkozás megelőzhető azzal, ha bőven áll az eb rendelkezésére rágnivaló, tettenérés esetén pedig nincs jobb megtorlás az öntözőcső vízsugaránál! Egy kompromisszumot azonban a gazdának is vállalni kell: mérgező növényt (pl. tiszafát) ne ültessünk kutyás kertbe!

Öntözés és trágyázás Az egyik legnagyobb problémát a kertben tartott kutyák esetében az anyagcseretermékek jelentik. A kan kutya által rendszeresen oldalba jelölt örökzöldek idővel elhalnak, a szuka vizelete pedig a gyepen éget sárgás foltokat. A ragadozók ürüléke a növényevőkétől eltérő összetétele miatt nem értékes trágya, hanem ártalmas szennyezőanyag. Ám ahogy a kutya képes szobatisztává válni, úgy a „kerttisztaságot” is meg tudja tanulni – persze ennek az a feltétele, hogy rendszeresen sétálni vigyük, éppúgy, mintha lakásban élne. Ha ez nem lehetséges, kijelölhetünk egy félreeső sarkot, s kellő türelemmel és következetességgel rávehetjük, hogy azt használja illemhelyként.