Gyerek és kutya
Amikor elôször volt alkalmam egy iskoláscsoport tagjaitól megkérdezni: hányan vannak, akik szeretnének kutyát tartani, a döntô többség jelentkezett. A meglepetés azonban nem ekkor ért, hanem akkor, amikor arról érdeklôdtem, hányan vannak köztük, akik átéltek már kutyaharapást. A pontos arányt nem tudnám felidézni, de a létszámhoz képest többen voltak, mint vártam volna… |
Majdnem minden gyerek szereti a kutyákat, és a köztudatban az él, hogy majdnem minden kutya szereti a gyerekeket. És ez majdnem így is van. A baj csak az, hogy nem minden gyerek tudja, mire számíthat, ha kutyával kerül kapcsolatba – és fordítva: nem minden kutya áll készen arra, amit a gyerekkel való találkozás jelent. Mivel pedig a kutya – még ha termetre sokszor kisebb is a kétlábú csemeténél – azért mégiscsak jobban „fel van fegyverezve”, rövid távon általában az emberke húzza a rövidebbet. A legtöbb esetben szerencsére megússza könnyû kis karcolásokkal, amelyek nemhogy a testén, de még a lelkében sem hagynak maradandó nyomot, ám a súlyos sérülés lehetôségét sem lehet kizárni. Lehet, hogy egy év leforgása alatt mindössze tíz gyerek szenved komoly balesetet kutyák által Magyarországon, ám ez az alacsony szám nem vigasztal, ha a mi gyerekünk is a tíz között van… Annak, hogy a kutyaharapást elszenvedettek között kiugróan sok a gyerek, több oka is van; ezek egy része az egyik, másik része a másik félben gyökerezik.
A gyerekek gátlástalanabbul fordulnak a kutyához, mint a felnôttek, s a túlzott bizalmaskodást az ebek egy része nem nézi jó szemmel. Másrészrôl a kutya is magabiztosabb, ha gyerekkel van dolga: többet enged meg magának, mint amikor felnôtt emberrel áll szemben.
Mirtse Áron
Kutya-kresz
Jóllehet gyakran hallani arról, hogy a kutya megérzi, ha félnek tôle, s ez agressziót válthat ki belôle, meg arról, hogy eredendôen ragadozó lévén a menekülô, futó embert ösztönösen üldözôbe veszi, az igazság mégis az, hogy a legveszélyeztetettebb csoportot nem azok a gyerekek alkotják, akik messze elkerülik a szembejövô négylábút, hanem azok, akik meggondolatlanul próbálnak barátkozni vele. Nemritkán még az ebtartók gyerekeinek viselkedése sem teljesen kifogástalan, ha nem a saját kutyájukról van szó, azok a szülôk pedig, akik nem tartanak kutyát, sokszor nem tudják, mitévôk legyenek, ha szemük fénye olthatatlan szenvedéllyel keresi a barátságát mindenféle rendû és rangú négylábúnak. Tény, hogy nem mindenki számára adott a saját kutya tartásának lehetôsége, és egyre inkább megérthetô az a szülô, aki nem vállalja az ezzel járó kötöttséget, áldozatot. Ugyanakkor kár volna ezeket a gyerekeket megfosztani a kutyasimogatás, az állattal való közös játék lehetôségétôl. Hogy elejét vegyük a kellemetlen eseményeknek, mindenekelôtt a gyereket kell felkészítenünk a kutyával való találkozásra. A kutya éppolyan része világunknak, mint a gépkocsi: vezetni megtanulnunk nem kötelezô, de annyit tudnunk kell róla, hogy biztonsággal elkerülhessük a baleseteket. |
Négylábú ismerôsök
Az idegen kutyával szembeni viselkedés alapszabályait nem lehet elégszer elismételni – ezt minden gyereknek el kellene sajátítania. Fontos tudni, hogy a kutya figyelmét nemcsak az kelti fel, ha valaki szaladni kezd, hanem az is, ha megáll. Aki tehát nem szeretne „szóba elegyedni” a szembejövô kutyával, haladjon tovább egyenletes tempóban, megállás nélkül – így csaknem biztos, hogy a kutya úgy megy el mellette, mint bármelyik kétlábú járókelô, anélkül, hogy egy pillantást vetne rá. Ismerkedni csak olyan kutyával szabad, amelyiknek jelen van a gazdája, s csak a tulajdonos beleegyezésével. Mindig szembôl kell közelíteni hozzá: a hátulról vagy felülrôl felé nyúló kéz bizonytalanságérzetet kelt minden állatban. A legtöbb kutya élvezi, ha a hátát vagy a füle tövét vakargatják, viszont nem veszi jó néven, ha a farkához vagy a lábaihoz nyúlnak. A gyerekek hajlamosak a kisebb állatokat felemelni, ezt azonban a kutyák jó része csak a gazdájának engedi meg. Alapvetô szabály, hogy soha ne hagyjuk magára a gyereket idegen kutyával (kiváltképp több kutyával). Számtalan gyereket ismertem (sôt, mi több, egykor magam is közéjük tartoztam), akik, saját kutyájuk nem lévén, rendszeresen felkeresték a kutyasétáltató-helyeket, csak azért, hogy bundát simogathassanak, fület vakargathassanak, labdát dobálhassanak, s név szerint ismernek minden környékbeli négylábút.
Megbízható, ismerôs kutyák és gazdák mellett ez a késôbbiekben hasznára válhat a kis állatbarátnak: sok mindent elleshet, megtanulhat észrevétlenül, s már nem lesz teljesen készületlen, amikor eljön a nagy pillanat, és megkapja élete elsô igazi, saját kutyáját… |
Hogy mik vannak! (És hogy kell vigyázni!)
Jogos önvédelem
Hétéves, már-már higgadtnak mondható boxeremmel, Kimberrel sétálok a közeli parkban. Egyszer csak feltûnik egy közepes termetû keverék; épp boxernyi méretûnek látszik. A környékbeli kutyák szinte mind jó ismerôsök, de ez nem tartozik közéjük: még sosem láttuk erre. Messzirôl észrevesz bennünket, de nem viselkedik ellenségesen; a gazdája azonban sietve odalép hozzá, és a nyakára csatolja a pórázt. Ahogy azt a kutyás illem megkívánja, én sem engedem oda a magamét: lábhoz hívom, s úgy haladunk el mellettük, tíz-húsz méternyi távolságban. A kutya a pórázt feszítve figyel; nem morog ugyan, de a jóindulatú érdeklôdés már elszállt belôle.
Ahogy hallótávolságba kerülünk, a kutya gazdája megkérdi:
– Nem verekedôs?
– Nem – válaszolom a valóságnak megfelelôen, és tovább ballagunk. Amint azonban hátat fordítottunk, az idegen gazdi úgy véli, „tiszta a levegô”, s megkönnyebbülten lecsatolja a kutyája nyakáról a szíjat. Több se kell a szabaddá vált legénynek: mintha a meccs kezdetét jelzô gongot hallotta volna, nyílegyenesen nekiront a kutyámnak. Kimber megpördül, bevet egy testcselt, már felül is kerekedett, mellkasa ránehezedik az ellenfél marjára, s a fajtájára oly jellemzô bugyborékoló morgással figyelmezteti a kötekedôt, hogy fogytán a türelme. Az idegen kutya nem kakaskodik tovább: lehajtja a fejét, s merev lábakkal várja, hogy a boxer leszálljon a hátáról és továbbengedje. Látszólag minden rendben van, ekkor azonban nekem esik a gazdi: miért mondtam, hogy nem verekedôs a kutyám, amikor lám…
Hirtelen elönt a pulykaméreg: vajon mit kellett volna hát csinálnia, hogy megfeleljen minden elvárásnak?
Hagynia kellett volna, hogy jól megtépázzák? Nincs azonban nagy kedvem a vitatkozáshoz, így inkább megtartom a véleményemet magamnak: azt továbbra is állítom, hogy az én kutyám nem támad – de azt egy szóval sem mondtam, hogy nem is védekezik!
M. Á. |
Nem bánt az, csak elsodor…
Senki sem tudhatja pontosan, mitôl függ az, hogy a gyerek vonzalommal viseltetik-e a kutya iránt, vagy tart tôle. Még a kétféle hozzáállás keverék is elôfordul: a kis ember elvileg szereti a kutyát, szívesen olvas róla, megnézi a kutyás filmeket, képrôl felismeri a fajtákat, ám ha élô ebbel kerül szembe, inába száll a bátorsága. Minden bizonnyal sokat nyomnak a latban az egészen kicsi korban átélt élmények. Anélkül, hogy ezt a közelben lévô felnôttek érzékelnék, a legjátékosabb kölyökkutya is kiválthat negatív érzelmeket a gyerekbôl. A kutya többnyire heves mozdulatokkal, gyorsan – esetenként ráadásul hangosan – közelíti meg az embert, s átlépi a kritikus távolságot, még mielôtt az embernek alkalma lenne felmérni és helyesen értelmezni szándékát. A kisgyereket, aki még amúgy is bizonytalan lábakon áll, könnyen elsodorhatja, felboríthatja, s ez kellemetlen emléket hagy benne. Ahol saját kutya van a háznál, ott a gyerek elôbb-utóbb hozzászokik a jelenlétéhez, bármilyen szeleburdi is (ráadásul egy idô után a kutya is megtanulja kímélni a kis totyogót), ám attól a kisgyerektôl, akinek a számára az ebbel való találkozás csupán a rendszeres riadalomból és hasraesések sorozatából áll, nem várható el a vonzalom a négylábúak iránt. És ezen nem változtat az sem, ha a kutya gazdája mosolyogva biztosítja a gyereket vagy a szüleit arról, hogy „nem kell félni, csak játszik”… |
Markolászó apró mancsok
Bármilyen meglepôen hangzik, a dolog fordítva is mûködik. A kölyökkutyában is hagyhat életre szóló nyomot egy túlzottan rámenôs, akaratlanul is durván viselkedô gyerek.
Míg a felnôtt kutya normális esetben elnézô módon viselkedik a gyerekkel, addig a kölyöktôl ugyanez nem várható el: végtére még ô maga is gyerek! Az a kutya, amelynek kölyökkorában túlságosan sokat cibálták fülét-farkát a szomszédok vagy a vendégek csemetéi (érdekes módon a család saját gyerekeivel szemben bennük is kialakul a fordított esetnél már említett „immunitás”), felnôtt korában sem fog osztatlan lelkesedést mutatni a kisgyerekek közeledése iránt. Nem ritka az olyan kutya, amely szívesen játszik a nagyobbacska fiúkkal-lányokkal, ám behúzott farokkal elsomfordál, ha bizonytalan mozgású totyogóval kerül szembe. Tapasztalatból tudja, hogy az ilyen kicsi gyerek még nem nézi, hová nyúl: megeshet, hogy egyenest a szeme felé markol, s az ilyesmit, ugyebár, jobb elkerülni. Az ebtartónak tudnia kell, mit várhat kedvencétôl az állat elôéletének ismeretében, s ennek megfelelôen kell eljárnia; fontos, hogy ne vezessük félre a közeledôt csak azért, hogy kedvencünket kedvezôbb színben tüntessük fel. Azt az állatot, amelyik nem érzi jól magát a gyerek társaságában, hiba arra kényszeríteni, hogy elviselje: ez hosszú távon egyik fél szempontjából sem vezet jóra. | |