Haszonállat-e a kutya?

     „Én kutyát tartok, meg macskát. Ôk az én haszonállataim. Lelki hasznot hoznak nekem.”
Réz András, esztéta

     „Ember és társállat kapcsolata” címmel egynapos szimpóziumot szervezett a Nádasdy Alapítvány. A rendezvényen az elôadók számtalan oldalról járták körül az ember és az otthonában élô állatok viszonyát. Jóllehet egyikük sem bonyolódott bele a napjainkban egyre elterjedtebbé váló „társállat” kifejezés magyarázatába, az elôadássorozat végére mégis teljesen világossá válhatott a hallgató számára, miért váltotta fel ez a szó a korábban használatos „hobbiállat”, „díszállat”, „kedvtelésbôl tartott állat” megjelölést.
     Ha haszonállatokról beszélünk, egyértelmûen az ehetô állatokat értjük alatta. Az, hogy ezek életükben is hozhatnak hasznot (a tehén tejet ad, a juh gyapjút, a ló az erejét), tulajdonképpen mellékes: a lényeg, hogy valamennyien a vágóhídon végzik. Noha a laboratóriumi kísérletek céljaira tenyésztett patkányok és egyéb élôlények hasznos mivoltához kétség nem férhet (s a jelenlegi gyógyszerárak mellett az sem vitatható, hogy ez a haszon nem csupán erkölcsi, hanem nagyon is pénzre váltható) mégsem nevezzük ôket haszonállatnak – feltehetôleg azért nem, mert nem kerülnek az étlapunkra. Az állatokra vonatkozó rendelkezések is különféle kategóriákra osztják a velünk és körülöttünk élô állatvilágot. Meghúzzák a határvonalat haszonállat, kísérleti állat, vadonélô állat, cirkuszi állat és kedvtelésbôl tartott állat között, sôt mi több, még a szolgálati és a sportcélból tartott állatokat is elkülönítik a többitôl. Ezzel együtt nyilvánvaló, hogy a vadásztársaság számára hasznot hoz a vad, a cirkuszos keres a betanított majmon, a versenyló jó üzletet jelent a bukmékerirodának, a kábítószer-keresô kutyának pedig az egész társadalom látja hasznát.

Egyelemû halmaz

     Amikor néhány évvel ezelôtt az állatvédelmi törvény kidolgozása kapcsán felmerült a kutya kategóriába sorolása, kiderült, hogy senki nem óhajtja magára vállalni: a földmûvelésügy álláspontja szerint nem haszonállat, az állatvédô front viszont hallani sem akart arról, hogy általánosságban beskatulyázzák a „kedvtelésbôl tartott állatok” közé, hiszen a másfélmilliós magyar kutyaállomány nagy része még ma is kurtavason, ételmaradékon tengeti életét, s hogy ez a fajta ebtartás mennyire tekinthetô „kedvtelésnek”, az még a gazda szemszögébôl is enyhén szólva kérdéses (a kutya szemszögébôl nem kérdéses: semennyire). Az a felvetés sem talált kedvezô fogadtatásra, hogy tekintsük a kutyát önálló kategóriának: a jogászok hallani sem akartak róla, arra hivatkozva, hogy az állatvédelmi törvény kerettörvény, s mint ilyenben, nincs helye egyes fajokra vonatkozó részletszabályoknak.
     A kutya azonban – jelen értelmezés szerint legalábbis – nem „fajt” jelent, hanem egy meghatározott állattartási módot, amelynek történetesen ez az egyetlen állat felel meg. Ha a póniló tartható volna lakásban és a törpepapagájt minden nap többször sétálni vinnék, ha a macska megtanulhatna autóbuszon utazni (nem kosárban, hanem szájkosárban!), vagy az aranyhal képes volna megvédeni gazdája testi épségét, de ugyanakkor arra is, hogy kárt tegyen másokéban, akkor egy ilyen jogszabály értelmezésében ezeket is tekinthetnénk „kutyának”. Mivel azonban ilyen állat a kutyán kívül nem akad, ez a kategória valóban csak egyetlen fajt ölelhetne fel. A matematikusok úgy mondanák az ilyet: egyelemû halmaz. A szociológusok úgy: egytagú család.

Kutyából – szalonna

     A probléma mind a mai napig megoldatlan, így a kutyás társadalom által is naiv ujjongással fogadott állatvédelmi törvénynek továbbra sincs a kutyára vonatkozó végrehajtási utasítása. A kutya „veszélyes állatnak” minôsül, ha harap, „kedvtelésbôl tartottnak”, ha lakásban tartják, „szolgálatinak”, ha rendôri feladatokra képezték ki, „laborállatnak”, ha kísérleteznek rajta, „dúvadnak”, ha vadászterületen kóborol és így tovább. Vágóállatként Magyarországon – szerencsére – nem hasznosítják ugyan, mégis nevezhetô haszonállatnak is, mégpedig akkor, ha valakinek anyagi haszna van belôle.
     Ha ugyanis mélyebben belegondolunk, többnyire a haszonállatot sem maga a gazda eszi meg. Eltekintve a saját fogyasztásra nevelt háztáji disznótól vagy csirkétôl, a vágóállatok többsége piacra kerül, és a tulajdonos zsebébe az eladásukból származó anyagi haszon vándorol. Ahogy a végsô felhasználó számára a sertés vagy a baromfi nem „haszonállat”, hanem rövid karaj vagy kijevi pulykamell formájában jelenik meg, úgy a termelô számára viszont édesmindegy, hogy az eladott malac a tepsiben végzi vagy az új gazdi paplanos ágyában. Vagyis nem attól lesz haszonállat, hogy megeszik, hanem attól, hogy eladják.
     Itt kezd a dolog érdekessé válni. Mert ha kétséges volna is, hogy hoz-e hasznot a kutya a gazdájának, az vitathatatlan, hogy a tenyésztôjének igen. És ameddig ebünkre nem vonatkozik teljesen különálló jogszabály, hanem mindig az adott helyzetre érvényes rendelkezést kell rá nézve alkalmazni, addig ebbôl a szemszögbôl nézve bizony haszonállatként kell kezelni. A társállattartás „melléktermékeként” jelentkezô almok esetében – amikor a család kedvenceként tartott szukát életében egyszer befedeztetik –, persze nem lehet olyan szigorúan venni a dolgot, de a több szukával mûködô, folyamatosan kölyköket termelô ebtenyészet éppen olyan mezôgazdasági üzem, mint a sertéshizlalda vagy a csirkefarm, már ami a haszonszerzés kérdését illeti.

Mennyit ér a kutyahûség?

     Nemcsak anyagi haszon létezik – illetve nem mindig mérhetô közvetlenül anyagiakban a haszon. Az, hogy mennyi hasznot hoz a gyárnak az esztergályos, könnyen megállapítható az elkészített munkadarabok értékébôl – de mennyi hasznot hoz ugyanennek az üzemnek az éjjeliôr? Az ôrkutya pénzre váltható értéke napjaink romló közbiztonsága mellett egyre kevésbé vitatható, és ez nemcsak a kertben tartott házôrzôre érvényes: a zárt lakásajtó mögött csaholó eb is elveszi a betörô kedvét a próbálkozástól.
     Ennél sokkal fontosabb azonban a „lelki haszon”, amit a társállatok jelentenek az embernek – nemcsak a kutya vagy a macska, hanem bármilyen, látszólag puszta „kedvtelésbôl” tartott élôlény. A pszichológia jelentôsége a huszadik század végére óriási mértékben megnôtt, s a munkáltatók is tudják ma már, hogy alkalmazottaik teljesítményét nagy mértékben befolyásolja a lelkiállapotuk. A bûncselekményektôl az öngyilkosságokig számtalan nemkívánatos esemény hátterében áll lelki zavar – kézzelfogható haszonnak kell tehát tekinteni mindent, ami segíthet ennek elejét venni.
     Az állatok közelségének, érintésének mérhetôen vérnyomáscsökkentô, stresszoldó hatása van. Számos országban már évtizedek óta tudatosan alkalmaznak a lélekgyógyászatban állatokat – a lovaktól a delfinekig mindenfélét, de leggyakrabban mégis kutyákat. Olyan terápia ez, amely megelôzésként is alkalmazható. Miért kellene az embernek eljutnia a depresszió állapotába ahhoz, hogy az állatokkal való kapcsolat áldásos hatását élvezhesse? Akinek állata van, az soha nincs egyedül, annak mindig van kinek elmondania a gondjait, az nem érezheti úgy, hogy az élete céltalan.
     A vakok öngyilkossági statisztikájából figyelemreméltó eredmény olvasható ki: olyan vak ember, akinek vezetôkutyája van, soha nem vet véget önkezével az életének. A kutya szemében mindig a gazdája a legfontosabb, a legcsodálatosabb, a leginkább tiszteletreméltó élôlény, legyen bár magányos, özvegy kisnyugdíjas, csalódott tinédzser vagy megunt szeretô, mozgássérült, munkanélküli vagy hajléktalan. Ez önbecsülést ad az embernek, ami átsegíti a legnehezebb idôkön is – és ez olyan haszon, ami pénzben ki sem fejezhetô.